51. rész

Helló! :)

Ha kedd, akkor új rész, és hát ez most egy kicsit nyugalmasabbra sikeredett, mint az előző, remélem, tetszeni fog. Köszönöm szépen az előzőhöz kapott visszajelzéseket, és azt is, hogy túlléptük a 30.000 kattintást! Hihetetlenek vagytok! ♥

És még egy fontos dolog van, amit el akarok mondani. Ugye sajnálatos módon jövőhéten már suli, én pedig végzős leszek, így nem tudom, mennyire lesz időm két blogot vezetni. Természetesen egyiket sem akarom átadni vagy szüneteltetni, próbálom ugyanúgy hozni a részeket itt és az After - Larryn is. De elképzelhetőnek tartom, hogy itt néha lesz késés, míg ott nem, mert mondjuk arra több időt szánok, mivel az nagyon jó gyakorlás az angol érettségire (főleg, ha emelt szinten fogok érettségizni belőle, de ezt még nem tudom). Szóval ezért előre is bocsánat, ha előfordul, de azért igyekszem itt is mindent úgy csinálni, ahogy eddig.

Na, bocsánat, hogy ilyen sokat dumáltam, de ezeket mindenféleképpen el akartam mondani. Élvezzétek ki még ezt az egy hetet és kellemes olvasást! :)xx

51. rész

Harry
- Fél óra múlva a recepciónál gyülekező! – kiáltott át a zárt ajtón keresztül Paul, megszakítva ezzel eufórikus állapotom kipihenését. Percekkel ezelőtt még Louis-ról is alig bírtam legördülni, nemhogy felkeljek innen.
- Ez az egész annyira nem érdekel, hogy el sem tudom mondani – sóhajtottam fáradtan. Nem feltétlenül fizikailag voltam fáradt, inkább lelkileg.
- Képzelheted, engem mennyire, de mutassuk meg, hogy erősebbek vagyunk, mint azt Mike gondolja – húzott fel az ágyról Lou, majd lábujjhegyre állva egy csókot nyomott az ajkaimra.
Mivel ő általában bármire rá tud beszélni, így szót fogadtam neki, és még előbb is sikerült elkészülnöm, mert Lou az egyik felsőjét kereste mindenhol. Unalmamban kimentem a szobánk elé, de amint kinyitottam az ajtót, egyből vissza is léptem. Mert ezt a párbeszédet hallani akartam.
- Szóval nem azt akarom mondani, hogy vállalják fel a kapcsolatukat, csak azt, hogy túlzás, amit csinálsz, Mike. Nem kellene ennyire erősen elrejteni ezt az egészet. Hagyd őket egy kicsit…
- Nézd, Zayn, én értem, mire gondolsz, de nem lehet. Amint engedek egy kicsit, ők túllépik a határokat, amit nem engedhetek meg. A karrieretek csúcsán vagytok, vagy legalábbis nagyon közel hozzá, nem ronthatjuk el egy ilyen felelőtlen lépéssel. Úgyhogy értékelem a jó szándékodat, Zayn, de nem. És ne is gondolj semmi ilyesmire többet, ha csak nem szeretnéd, hogy a te kapcsolatodat is a kezeim közé vegyem. És igen, van hozzá jogom, mivel ez nagyon is érinti a banda ügyeit. Na, nyomás lefelé, mert elkésünk! – hadarta Mike, aztán távozott, Zayn pedig totálisan lesokkolódva állt a folyosón. Ekkor sétáltam oda hozzá.
- Hé – szóltam halkan, mire felém kapta a fejét. – Minden oké? – jó, tudom, hülye kérdés, de jobb nem jutott eszembe.
- Hallottad? – kérdezte, és nem is kellett hozzátennie, hogy mit.
- Igen… De nem szándékosan. Véletlenül csöppentem bele a végébe, és nem tudtam már elmenni – vallottam be egy nagyot sóhajtva. – Köszönöm, hogy megpróbáltad, tényleg.
- Nincs mit. Bár jobban örültem volna, ha el is érek valamit, de amikor felhozta Perrie-t… Sajnálom – nézett rám úgy, mintha nem tett volna meg mindent, amit tudott. Ám én tudtam, hogy igen.
- Semmi gond, Mike-ra úgysem lehet hatni. Azt meg soha nem kérném, hogy az én kapcsolatom miatt veszélyeztesd a sajátodat, úgyhogy nincs gáz. Komolyan mondom. És kösz még egyszer – paskoltam meg a vállát, mire elmosolyodott.
- Remélem, egyszer visszakapja ezt a sok baromságot, amit művel – sóhajtotta Zayn, amivel csak egyetérteni tudtam.
- Nem tudom, miről van szó, de először is, ez a mi kapcsolatunk, Harry, másodszor pedig, ha Mike-ról beszélsz, Zayn, akkor csatlakozom – jelent meg hirtelen mellettünk Louis. Szavait hallgatva egyből elmosolyodtam, imádtam, amikor előjött a durvább énje, és mindenkit kiosztott.
- Majd elmesélek mindent a buszon, kettesben – ígértem meg neki, közben pedig Liam és Niall is kinézett a folyosóra.
- Nekünk is! – követelte Liam. – De azért haladjunk, mert Mike le fog cseszni minket – sürgetett minket, de igaza volt, így gyorsan összeszedtük a cuccainkat, és lementünk a recepcióhoz.
- Kész csoda, hogy ideértetek – fogadott minket ilyen kedvesen Mike, ki más. – Louis, Harry, nektek külön köszönet, amiért nem késtetek – vetett ránk egy éles pillantást, mire a szememet forgattam. – Na, indulás! – tapsolt párat, aztán a turnébusz felé vettük az irányt.

Louis
Miután elindultunk a következő helyszínre, a srácokkal egyből elvonultunk a Mike-tól lehető legtávolabbi helyre. Először csak én és Harry, kiélveztük, hogy kettesben lehetünk, még ha nem is teljesen. Aztán néhány csókcsata után csatlakoztak a többiek is, így mindenki a saját ágyára telepedve feküdt. Mivel fáradtak és álmosak voltunk, csakhogy senki nem tudott elaludni.
- Na, most már tényleg elmondhatjátok, hogy miről beszéltetek indulás előtt – könyökölt fel az ágyán Niall, kék szemeit kíváncsian váltakoztatva Harry és Zayn között.
- Igen, még nekem sem mesélted el! – róttam fel játékos hangnemben Harrynek. Már mióta itt vagyunk, és még mindig nem mondta el, amit megígért.
- Oké, oké, csak ne öljetek már meg minket! – röhögte el magát Harry felemelt kezekkel. Aztán Zaynnel együtt röviden elhadarták, az új történéseket.
- Nem hiszem el, hogy lehet Mike ekkora bunkó? – szólalt fel először Liam hitetlenkedve, miután befejezték a sztorit a srácok.
- Elképesztő, hogy azt hiszi, mindent megtehet – csóválta a fejét Niall is.
- Én megyek és megölöm! – döntöttem el egy pillanat alatt. Ám abban a másodpercben, hogy felpattantam, Harry csuklóm után nyúlt, nem engedte, hogy elmenjek, és a többiek is utamat állták.
- Nem csinálsz te semmit, itt maradsz! – szólt rám élesen szerelmem.
- Bizony, éppen elég probléma van így is – értett egyet Zayn, majd lebeszéltek csodás ötletemről, ami mindent megoldott volna.
- Jó, de úgy minden könnyebb lenne – jegyeztem meg már ténylegesen lemondva ötletemről, ám Harry szúrós pillantással jutalmazott. – Csak mondtam – tettem fel a kezeim védekezőn, miközben visszaültem Harry mellé.
- Na, jól van, én inkább behozom a maradék pizzát, aztán ha megettük, aludjunk, mert a holnap sem lesz egyszerű – állt fel Liam, hogy kimenjen a néhány órája rendelt vacsoránk maradékáért. Mindenki támogatta az ötletet, hátha utána gyorsabban el tudunk aludni.
Percek alatt elpusztítottuk a pizzát, így már tényleg elfogyott az összes, aztán bebújtunk az ágyba. Harry átmászott az enyémbe, egyenesen be mögém, és végül úgy helyezkedett, hogy kiskifli-nagykifli pozícióban feküdtünk.
- Tényleg nem lesz egyszerű a holnap – suttogta Harry, nehogy felébressze a többieket, akik már elaludtak. – Főleg, hogy jön Eleanor is.
- Tudom, babycakes, tudom. De nem lesz semmi baj – súgtam, habár tisztában voltam vele, hogy már egy jó ideje csak baj és probléma van, hiába mondogatom folyton azt, hogy nincs és nem lesz. Egy újabb kitörni készülő zokogást nyomtam el, miközben Harry még szorosabban húzott magához. Még éreztem, ahogy egy csókot nyom a nyakamra, aztán elaludtam.

Reggel arra ébredtem fel, hogy egy száj apró csókokat helyez el a testem szinte minden részén. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki a tettes, így mosolyogva fordultam Harry felé, aki ugyanígy pillantott rám. A szokásos „jó reggelt” után végre ajkaink is összeértek, hiányoltam már ezt az érzést.
- Mivel érdemeltem ki ezt az ébresztést? – érdeklődtem, ahogy mosolyogva csodáltam a mellettem fekvő tökéletességet.
- Hogy legalább a nap eleje jól induljon, ha már a többi része maga a pokol lesz – felelte, hangja azonban nem volt annyira szomorú. Hozzászoktunk már ehhez.
Ám mielőtt igazán kiélvezhettük volna, hogy kettesben vagyunk, bekiabált Paul, hogy öt perc múlva reggeli, úgyhogy sajnos össze kellett szednünk magunkat. És abban a pillanatban, hogy beértünk a turnébusz úgymond étkező részébe, tudtam, hogy igaza volt Harrynek, csak az ébredés volt jó a mai napban, mivel Eleanor és Mike ott ültek a kis asztalnál. Nem feltétlenül azért lesz szörnyű a mai nap, mert itt van El, hanem azért, mert megint színlelnünk kell.
- Örülök, hogy sikerült felébrednetek. Egyetek, aztán délelőtt szabadprogram van, délutántól viszont munka. A többit ebédnél elmondom – hadarta Mike, és ott is hagyott minket, miközben megérkeztünk a következő arénához.

50. rész

Sziasztok! :)

Wow, el sem hiszem, hogy ez már az 50. rész, hihetetlen, hogy már itt tartunk. És ha felmerülne a kérdés, hogy még mennyi lesz, hát nem tudom. De még jó párat tervezek, szóval nyugi :D Az előző vége után gondolom, sejtitek, hogy nem lesz nagy boldogság ebben a részben, de azért remélem, tetszeni fog.

A pipákat és kommenteket nagyon köszönöm, ne feledkezzetek meg róluk most sem ♥

Nem is húzom tovább az időt, kellemes olvasást! :)xx

50. rész

 

Harry
Mike hangját meghallva úgy éreztem, mindennek vége. Pontosan ezt akartuk Louis-val elkerülni, erre megtörtént. Valóságos rémálom, és innentől pedig minden csak rosszabb lesz, érzem.
- Mégis, hogy gondolhattátok, hogy mindent itt hagyva elhúztok innen egyetlen szó nélkül? Mit hittetek? Hogy úgy majd jobb lesz? Hogy nem ismernek fel titeket néhány napon belül, akárhová is mentek? Nem hiszem el, hogy ennyire önzőek vagytok! Szerintetek hogyan csinált volna végig Liam, Zayn és Niall egy olyan koncertet, amit öt embernek kellene? Esküszöm, nem vagytok normálisak! Ekkora ökörséget még egyikőtök se csinált, mint most ti ketten, pedig mi már mindent láttunk. Gratulálok, tényleg felnőttek vagytok – osztott ki minket folyamatosan Mike. Mindenki csendben volt már legalább tíz perce, és csak Mike darálta a lecseszését, amikor Paul megunta.
- Jól van, Mike, ennyi elég lesz nekik szerintem.
- Ó, dehogy elég, dehogy! Idióták vagytok egytől egyig! Szerencsétek van, hogy ennyi pénzt kerestek, mert ha ez nem így lenne, biztosan ki lennétek már rúgva. Most pedig irány a kisbuszhoz, mivel interjút kell adnotok. Erről meg még számolunk. Húzás kifelé! – ordította Mike az ajtó felé mutatva, és mindenki azt tette, amit mondott.
- Rosszabb is lehetett volna – fújta ki a levegőt Louis, amint beszálltunk a kisbuszba. Ez lesz életem egyik legrosszabb napja, már most tudom.
- Ennél? – grimaszoltam nagyot sóhajtva. Inkább el sem képzelem, mi vár még ránk, hiszen azt mondta Mike, hogy még számolunk erről. – Nem engedem, hogy szétválasszon minket.
- Ahogyan mi sem engedjük – felelte Zayn a vállamra téve a kezét, a többiek pedig egyetértve bólogattak.
- Nem tudjátok elképzelni, mennyit jelent ez nekünk – mosolygott Lou, majd megszorította összekulcsolt kezünket. Legalább ők mindig velünk lesznek.
Az interjú számomra elég pocsék hangulatban telt el, nem csak azért, mert nem Louis mellett ültem, hanem mert kisebb késés után Mike is tiszteletét tette. Persze, hogy nem hagyná ki ezt, biztosan azt hiszi, hogy még a végén elmondanánk mindent. Ami jó ötlet is lenne, de éppen most döntöttünk úgy, hogy a banda érdeke fontosabb, mint a miénk, szóval semmi ilyesmi nem jöhetett szóba. A légkör iszonyat fagyos volt, szinte vágni lehetett volna a feszültséget, így persze többen is megkérdezték valamelyikünktől az interjú előtt és után, hogy minden rendben van-e. Ó, hát hogyne lenne.
Aztán jött a koncert, ami már egy kicsivel oldottabb volt, szerencsére a rajongók is élvezték, szóval nem hiszem, hogy észrevettek bármit is. Ha meg mégis, úgysem tudnák biztosra, hogy mi a gond.
- Az öltözőbe mindenki! Most! – adta ki a parancsot Mike, épphogy leértünk a színpadról. Még jó, hogy hagyott minket levegőt venni.
- Hurrá – dünnyögte Louis, mire „főnökünk” egy elég szúrós pillantással ajándékozta őt meg. Oké, akkor csak levegőt szabad vennünk. Mind az öten csendben mentünk be az említett helyiségbe, ahol leültünk a székekre, Mike pedig állva maradt. Nyilván leszedi a fejünket megint, és ezt akkor élvezi a legjobban, ha ebben a pozícióban vagyunk.
- Nos, gondolom, nem hiszitek azt, hogy a tegnapi kis akciótokat csak úgy elnézem. Mivel bárki megláthatott titeket együtt, így szóltam Eleanornak, hogy holnap délelőtt csatlakoznia kell hozzánk – mondta ki, mire lesütöttem a szemem. Tudtam. Félve Louis-ra sandítottam, aki eléggé összetörve nézett ki. – Ó, és semmilyen nyilvános helyen nem óhajtalak titeket egymás mellett meglátni – tette hozzá, mintha ez mellékes lenne, egy műmosollyal kísérve. – Most pedig irány a hotel, összepakoltok, mert egy órán belül indulunk a következő helyszínre! Ja, és természetesen egy rossz szót sem akarok hallani. Nyomás! – tapsolt kettőt, a többiek már kezdtek felállni, én viszont úgy éreztem, nem bírom tovább. És kiadtam magamból.

Louis
Miután Mike elmondta, amit akart, és kezdtünk felállni, Harry lefagyott. Abban a pillanatban, hogy ez tudatosult bennem, biztos voltam benne, hogy ennek nem lesz szép vége. Mivel nem tudtam őt elég gyorsan megállítani, igazam is lett.
- A kurva életbe, Mike! Miért kell ezt csinálnod? Miért jó neked, ha mi szenvedünk? Nem hiszem el, hogy ennyire utálsz minket, amikor hálás lehetnél nekünk, mert nélkülünk nem lenne munkád, és… – itt tettem a kezem Harry szája elé, ami miatt érthetetlen foszlányokat hallhattunk csak. Szerencsénkre. Másik kezemmel körülöleltem őt, próbálva elhúzni őt onnan, miközben folyamatosan kapálózott fogságomban.
- Most nagylelkű leszek, és úgy tekintek erre az incidensre, mintha meg sem történt volna. Légy oly szíves, Louis, és vidd őt el innen – legyintett Mike, mire elnyíltak az ajkaim. Ezt mégis hogy képzelte?
- Menj a faszba, Mike! Egy utolsó rohadék vagy – morogtam a képébe, mert ezt már én sem tűröm tovább, aztán Harryvel a karjaim között kisétáltam az öltözőből.
- Köszönöm, Louis – szólt vissza Mike egy művigyorral, ahogy megfordultam. Azt hiszem, arra értette, hogy kiviszem Harryt, kérésének megfelelően. Erre inkább nem reagáltam semmit, jobban járt.
A srácok az ajtóban vártak ránk, senki nem szólt egy szót sem, és nem is kellett. Mert erre nem lehet mit mondani. Harry szerencsére utána már nyugton maradt, mindenki nyomasztó csendben ült a kisbuszban, csak Paul nem értette, hogy mi ez az egész, de inkább nem kérdezett semmit. Mikor kiszálltunk, leszólította Liamet, gondolom, akkor tette fel a kérdést, Zayn, Niall, Harry és én viszont igyekeztünk fel a szobáinkba. Nem sokkal később Liam is utolért minket.
- Ha bármi van, szóljatok – mondta Niall, mielőtt elköszöntünk volna, amire bólintottam, aztán becsuktam magunk mögött az ajtót. Épphogy megfordultam, miután elfordítottam a zárat, Harry ajkai préselődtek az enyémekhez.
- Hé, mi ez a hevesség? – kérdeztem meg gyorsan, amint eltávolodott tőlem. Ám hirtelen a levegő is belém fagyott, mivel szerelmem úgy döntött, farmeren keresztül rámarkol a farkamra. – Uh…
- Csak szükségem van rád – hadarta, aztán elvette a kezét, nekem nyomta az ágyékát és rátapadt a nyakamra. Wow. Kicsit gyors a tempó, de oké.
Nem is tudtam igazán reagálni magyarázatára, mert máris kezdte kigombolni a nadrágomat, amit le is húzott az bokszeremmel együtt. Majd hála Harrynek, távozott a pólóm is. Mivel ő még mindig fel volt öltözve, gyorsan megszabadítottam a ruháktól, és egymás szájának esve dőltünk el az ágyon. Éppen mikor el akartam helyezkedni Harryn, fordított a helyzetünkön, ő került felülre. Ágyékát ismét az enyémnek nyomta, amitől szinte már vergődtem.
- Bocs, de most én akarok felül lenni – zihálta. Ezután nem is teketóriázott sokat, máris bennem volt, én pedig elég hangosan nyögtem fel.

Lökései nem kicsit voltak erősek, de nem bántam, sőt, élveztem, és tudtam, hogy Harrynek ki kell adnia magából az elmúlt egy óra szörnyűségeit. Ha így, akkor így. Nem számított, hogyan, csak azt akartam, hogy egy kicsivel jobban érezze magát. És ha ehhez az kell, hogy iszonyatosan megdugjon, akkor nincs semmi akadálya. Azt csinál velem, amit akar.
- Nagyon, nagyon szeretlek, Lou… mindennél jobban – sóhajtotta két lökés között, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy szavaitól vagy mozdulataitól akar kiesni a helyéről a szívem. Végül úgy döntöttem, mindkettőtől.
- Én is, Hazz, én is szeretlek – suttogtam vagy nyögtem, vagy inkább suttogva nyögtem. Többet nem is kellett mondanunk, hiszen pontosan tudtuk, hogy a világot jelentjük egymásnak. Végül másodpercekkel később zihálva és kifulladva borult rám Harry, én pedig átöleltem kissé izzadt testét.

49. rész

Helló! :)

Hoztam is a következőt, amiben kiderül, miért nem repülhetnek el Harry szerint, illetve, hogy mi lesz ezután. És tudom, tudom, hogy megint szörnyű a vége, de én úgyse szoktam sok függővéget hagyni, most kiélem magam :D

Az új olvasóknak nagyon örülök, a visszajelzéseket pedig köszönöm szépen! Ne feledkezzetek meg róluk most sem ♥

És mivel mostanában nincs sok mondanivalóm, kellemes olvasást! :)xx

49. rész

Harry
- Mi az, hogy nem repülhetünk el? – hitetlenkedett Louis teljesen jogosan. – Akkor majd megyünk autóval vagy valami.
- Nem, nem szökhetünk el – motyogtam halkan, fejemet lehajtva. Amikor bementem a mosdóba, még biztos voltam benne, hogy elmegyünk innen néhány napra, azonban bent elbizonytalanodtam, mire kiértem pedig meggondoltam magam. – Nem azért, mert nem akarok veled elutazni vagy, mert nem akarok veled kettesben lenni, ó, dehogyis. Arról van szó, hogy hatalmas önzőség lenne ez tőlünk, és ezt nem tehetjük meg. Te is emlékszel az alapszabályunkra: a banda az első – magyarázkodtam azonnal, mivel nem akartam, hogy esetleg Louis mást gondoljon, mint ami az igazság. Közben megszólalt a hangosbemondó, hogy megkezdhetjük a beszállást.
- Igen, tisztában vagyok az alapszabályunkkal, de eddig ez nem volt probléma. Ahogyan az sem, hogy ezzel a szökéssel mennyire vagyunk önzőek – értetlenkedett szerelmem teljesen jogosan, nem is haragudtam érte.
- Tudom, tudom, és nagyon sajnálom. Képtelen vagyok megtenni ezt a többiekkel – öleltem át Louis derekát lekonyuló szájjal. – Mármint Liammel, Zaynnel és Niallel, más nem érdekel.
- Igen, értelek – bólintott rá, miközben ő is átölelt.
- Haragszol rám, Lou? – kérdeztem suttogva, és rettegve a választól. Én találtam ki az egész „szökjünk el!” dolgot, erre még én vagyok az, aki visszakozik.
- Dehogy, rád sosem tudtam haragudni – nyomott egy puszit az arcomra, amitől egyből megkönnyebbültem.
- Tényleg sajnálom, nagyon, én sem így terveztem az elején. Azt hittem, simán menni fog, de jobban szeretem a srácokat és a rajongókat annál, minthogy egy szó nélkül lelépjünk napokra, cserbenhagyva ezzel őket – folytattam magyarázkodásom. Tudtam, hogy Louis nem haragszik, ám az én lelkemnek így sokkal könnyebb.
- Jól van, Hazz, megértem. És nehogy azt hidd, hogy ezzel egyedül vagy, mert azért nekem sem ment volna olyan könnyen ez az egész szökéses cucc – vallotta be ő is. – Lehet, hogy így lesz a legjobb.
- Igen, lehet.
- És most mi lesz? Úgy teszünk mindenki előtt, mintha mi se történt volna? – érdeklődött Lou, ahogy elengedett egy ölelés után.
- A srácoknak elmondhatjuk, másnak nem kell tudnia szerintem – gondolkoztam, majd felvettük a táskáinkat.
- Oké, én is így gondoltam.
Ezután ismét fogtunk egy taxit, ami visszavitt minket a szállodánkba. Közben a gondolataim száguldoztak, még az sem tudott teljesen lenyugtatni, hogy Lou a hátsó ülésen fogta a kezemet. Persze a csomagjaink takarásában. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy majdnem elszöktünk. Őrült ötlet volt, főleg ha figyelembe vesszük, mennyien szeretnek minket, így nem igazán van mód a rejtőzködésre. És hiába akartam mindennél jobban, mégsem tudtam megtenni, pedig már csak egy lépés választott el tőle. Visszakoztam. Úgy látszik, jobban szeretem a srácokat, mint a saját boldogságomat. Jó, nem lettem volna totálisan boldog, mivel szomorú dolog, hogy csak szökéssel tudtuk volna elérni, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk, és hogy kettesben lehessünk Louis-val. Azonban kiélveztük volna azt a kis időt. Viszont ebből hatalmas botrány lett volna, talán jobb is, hogy még idejében – akkor is, ha az utolsó pillanatban fújtuk le – gondoltam meg magam.
- Minden rendben? – érdeklődött Lou aggódva, mire feleszméltem bambulásomból. Lágyan megszorította a kezemet, amin halványan elmosolyodtam.
- Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelően
- Nem lesz semmi baj – mosolygott rám, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy higgyek neki. Muszáj, hogy igaza legyen Louis-nak. Muszáj.

Louis
Egész úton Harryt figyeltem, aki láthatóan nem volt velem fejben a taxiban. Nem is szóltam érte semmit, hiszen volt min törnie a fejét. Egyáltalán nem hibáztattam azért, mert végül meggondolta magát, csak meglepődtem, hogy ilyen hirtelen változott meg a véleménye. Nem számítottam erre, főleg azok után, hogy ő találta ki. De azt hiszem, még örülök is neki, hogy végül nem szöktünk el. Bár jól éreztük volna magunkat kettesben, ehhez kétség sem fér, a szívem szakadt volna meg azért, mert cserbenhagytunk mindenkit, különösen a srácokat és a rajongókat. Ők a legfontosabbak, hiszen a fiúkkal csak akkor vagyunk igazán jók, ha mind az öten együtt vagyunk, a rajongók pedig azért számítanak, mert nélkülük nem lennénk most ott, ahol vagyunk, nélkülük sehol sem lennénk. Szerintem, ha tényleg úgy akarta volna a sors, hogy elszökjünk, akkor nem lettek volna kétségeink, nem gondolta volna meg magát Harry. De mivel igen, így jobb lesz, ha nem megyünk sehova.
- Vicces, hogy nemrég még azt hittem, soha nem látom újra ezt a szobát – jegyezte meg keserédes hangon Harry, ahogy becsuktam mögöttünk az ajtót.
- Hidd el, én is így voltam vele. De ne gondolj erre. Legalább megúsztunk egy botrányt – próbáltam felvidítani őt, és a helyzet pozitív oldalát nézni.
- Igaz, egyel kevesebb – nevetett végre fel Hazz. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem hallottam volna ezt a csodás hangot. – Paul is tudhat erről az egészről, nem? – tért vissza kedvtelen hangjához.
- Szerintem igen. De ezzel foglalkozzunk holnap, most feküdjünk le aludni, mivel majdnem egész éjszaka fent voltunk – nyomtam el egy ásítást. Gyorsan megszabadultunk a ruháinktól, és egy-egy bokszerben bújtunk be a takaró alá.
- Jó éjt, Lou.
- Neked is, Hazz – suttogtam, miközben átölelt hátulról szerelmem, majd végre lehunytam a szemem.

A reggel túl korán jött el, és nagy szenvedések árán tudtunk csak kikelni Harryvel az ágyból. Sokkal szívesebben maradtunk volna ott mindketten, hiszen pontosan tudtuk, mi vár ránk. Be kell vallanunk, hogy mit tettünk. Illetve, hogy mit nem tettünk meg. Bár szerintem a fiúk nem fognak minket annyira lecseszni, azért mégsem álltam neki valami nagy lelkesedéssel, ahogyan Harry sem.
- Srácok, el kell mondanunk valamit – kezdtem el én, miután megreggeliztünk, és betereltünk mindenkit a szobánkba.
- Ha valami részlet a szexuális életetekből, akkor nem vagyunk rá kíváncsiak – nevetett fel Niall, rögtön utána a többiek is, és még mi is Harryvel.
- Nem, nem, azt nem osztanánk meg veletek, ha nem gond – mosolygott Harry. – Most egészen másról van szó – váltott vissza a komolyabb hangjára.
- Rémisztő, hogy mennyire komolyak vagytok. Ugye nem öltetek meg senkit? – vetette közbe Liam, amin megint felröhögtünk.
- Nem, nyugi, de most már maradjatok csendben, képtelenség nektek bármit is elmondani komolyan – szóltam rájuk, majd nagy levegőt véve folytattam: – Tegnap kitaláltuk még a buszban, hogy… ha megérkezünk a hotelbe, este elszökünk ketten Harryvel – böktem ki nagy nehezen.
- Mi van? – esett le mindhárom srácnak az álla egyszerre.
- Csak azért akartuk ezt, mert úgy éreztük, egy kis szünetre van szükségünk, kettesben. Sok volt ez a folyamatos titkolózás, hogy nem csinálhatunk azt, amit akarunk… Értitek? – magyarázta kétségbeesve Harry. – De mielőtt még felszálltunk a gépre, úgy döntöttünk, hogy mégsem megyünk sehova. Képtelenek voltunk megtenni ezt veletek és a rajongókkal.
- Nos, örülök, hogy legalább a csapattársaitok és a rajongók érdekelnek titeket, ha már senki más nem – sétált be a szobánkba Mike, mögötte pedig Paul.

48. rész

Helló! :)

Itt is van a következő, és tudom, hogy megint kinyírtok a vége miatt, de nem bírtam ki, hogy ne így legyen vége, szóval ismét bocsánat érte :D

Egyébként a díjakhoz tettem ki pár újat, azt hiszem, egyet az After (Larry Stylinson) kapott, egyet pedig ez a blog. Ó, és köszönöm a pipákat, kommenteket, nagyon örültem nekik, úgyhogy várom őket most is ♥

Kellemes olvasást! :)xx

48. rész

Harry
- Hova-hova ilyen későn, srácok? – érkezett a hátunk mögül egy hang, amitől néhány pillanatra megállt a szívem is. Most buktunk le, kész, végünk van, ennyi volt, elkaptak. A szívem a torkomban dobogott, ahogy azon gondolkoztam, most mit kellene csinálni, úgy tenni, mintha nem hallottunk volna semmit, vagy megfordulni és tök lazán kitalálni valamit. Nos, ezt Louis eldöntötte helyettem:
- Semmi közöd hozzá – mondta szerelmem megfordulva, egy vigyorral az arcán. Látszik, mennyire szeretjük Mike-ot, aki erre a reakcióra a homlokát ráncolta. – Egyébként Nialléknek viszünk pár cuccot, mert valaki véletlenül leöntötte őket valami ragacsos lével, és már nem akartak annyit járkálni, szóval mi visszük nekik a váltásruhát – magyarázta rögtönzött hazugságunkat, amin nekem biztosan leesett volna az állam, hogy hogy tudott ilyet kitalálni, de ez elég feltűnő lett volna, úgyhogy csak némán bólogattam.
Ekkor néhány másodperces csend állt be, ami nekem óráknak tűnt. Idegesen álltam Lou mellett – bár próbáltam nem kimutatni, mi zajlott bennem –, miközben Mike válaszára vártunk. Szinte már imádkoztam, hogy higgye el.
- Rendben, de igyekezzetek. Tudjátok, hogy holnap este koncert – emlékeztetett minket végül vonakodva, bár ezt nagyon is jól tudtuk, hiszen erről mi hiányozni fogunk. Rossz érzés volt cserbenhagyni a srácokat, de szükségünk van egy kis szünetre, mindkettőnket kicsináltak az elmúlt hónapok a titkolózással.
- Jó, jó, tudjuk – hadarta Louis legyintve egyet. Mike visszafordult, hogy ismét a szobájában lehessen, míg mi végre sikeresen beléphettünk a liftbe.
- Te jó ég! Azt hittem, lebukunk, ez kinyírta az idegrendszerem – sóhajtottam megkönnyebbülten, mikor már biztos voltam benne, hogy senki nem láthat vagy hallhat minket.
- Tudom, ezért beszéltem én – húzott magához Lou mosolyogva, és egy csókot nyomott a nyakamra, mire lehajoltam hozzá, hogy a szám is kaphasson egyet.
Ezek után már tényleg minden simán ment, fogtunk egy taxit, ami kivitt minket a reptérre, ahol megkezdődhetett a várakozás, hiszen még egy óránk volt a mi gépünk indulásáig.
- Mehettünk volna a magángépünkkel – sóhajtotta Louis fejét a vállamra hajtva, majd elnyomott egy ásítást. Ilyenkor hihetetlenül aranyos volt, bár ő mikor nem?
- Igen, de arról biztosan kapott volna értesítést Mike, biztonsági okok miatt.
- Ja, igen, el is felejtettem. Amúgy sajnálom a többieket, hogy nélkülözniük kell minket egy ideig. Nem szívesen csinálom ezt velük – merengett el maga előtt álmosan szerelmem, ami engem is elgondolkoztatott.
- Tudom, én sem, de most az egyszer önzőnek kell lennünk, vagy nekünk lesz rosszabb. Utálom ezt tenni velük, de muszáj, kikészülünk, ha ezt így tovább folytatjuk – érveltem magunk mellett, akkor is, ha a szívem szakadt meg e miatt az egész helyzet miatt.
- Ja, amúgy szerintem ki kéne kapcsolnunk a telefonunkat, mert tuti, hogy keresni fognak minket később – jutott hirtelen Lou eszébe, amivel teljesen egyetértettem, még jó, hogy nem felejtette el.
- Kikapcsolod az enyémet is, amíg kimegyek a mosdóba? – kérdeztem, miközben felálltam, és kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaimat.
- Persze – mosolygott rám Louis, mire vigyorogva küldtem neki egy puszit, aztán a mosdó felé vettem az irányt. – Aztán siess! Vagy ha kellenék valamihez, csak szólj! – kiáltott utánam önelégülten vigyorogva. Kapott tőlem egy kacsintást válaszul, és máris eltűntem a férfimosdó ajtaja mögött.
Miután végeztem, kézmosás közben a tükörben tanulmányoztam magam. Tényleg megcsináljuk ezt az egész szökéses dolgot? Komolyan van ehhez elég erőnk és bátorságunk? És talán, ami a legfontosabb, képesek vagyunk cserbenhagyni a legjobb barátainkat, szinte már a testvéreinket, csak azért, hogy nekünk jó legyen? Itt vagyunk egy lépésnyire attól, hogy megvalósítsunk azt, amit elterveztünk, és én megfutamodok? Totálisan elbizonytalanodva álltam a tükör előtt, egyáltalán nem tudtam már, mi lenne a helyes megoldás…

Louis
Harry már legalább tíz perce a mosdóban lehetett, éppen azon gondolkoztam, hogy beszorult vagy történt valami, amikor végül ismét megjelent szemeim előtt. Ám nagyon úgy tűnt, hogy agyal valamin, valami rossz, nehéz és bonyolult dolgon, aggasztó volt arckifejezése.
- Már azt hittem, utánad kell, hogy menjek – kezdtem vicceskedve, de mikor semmi reakciót nem váltott ki szerelmemből, elkezdtem nyugtalankodni. – Harry, történt valami?
- Nem… semmi – válaszolt néhány másodperces késéssel, de tudtam, hogy fejben nagyon nincs itt velem, látszott rajta.
- Biztos? Csak mert egyáltalán nem úgy tűnik – fürkésztem továbbra is arcát, de lehajtotta a fejét, a földet nézte, majd leült korábbi helyére.
- Igen, csak… – kezdte el, ám a telefonom csörgése félbeszakította.
- Bocs, elfelejtettem kikapcsolni, de… – akadtam el én is magyarázás közben, mikor a képernyőre pillantottam. – Eleanor az.
- Vedd fel – mondta Harry, az ujjaim pedig engedelmeskedtek szavainak.
- Sietek vissza – suttogtam szerelmemnek, miközben kicsit arrébb vonultam, hogy beszélhessek Eleanorral. – Szia, El, történt valami? – érdeklődtem már volt barátnőmtől, hiszen nem tudom, miért telefonált, ráadásul ilyenkor. Ő nem szokott éjszaka hívni.
- Helló, Lou! Nem, csak sokat gondolkoztam az utóbbi időben, és arra gondoltam, felhívlak, lenne mit megbeszélnünk szerintem – felelte, én pedig azt kívántam, bárcsak ne most jött volna ezzel elő. Egyrészt nincs kedvem vele beszélni erről az egész helyzetről, másrészt meg nemsokára indul a gépünk, nem éppen a legalkalmasabb időpontot választotta a csevegésre. – Van egy kis időd?
- Miért pont most hívtál? Nemsokára éjfél – tértem ki a válaszadás elől. Tényleg nem most akartam vele erről beszélni, sőt, egyáltalán nem is akartam már erről, de mivel úgy néz ki, hogy muszáj leszek, akkor legalább ne most kelljen.
- Tudom, hogy kicsit késő van, de örülnék neki, ha beszélhetnénk, és nem akartam reggelig várni, úgyis elfoglaltak lennétek.
- Rendben. De az időzítés akkor sem valami jó, éppen… éppen… lefekvéshez készülünk – rukkoltam elő a világ legrosszabb hazugságával. Mikor Mike leszólított minket, jót találtam ki, most viszont nem. Úgy látszik, egy nap csak egyszer tudok jól rögtönözni.
- Harryvel, gondolom – vetette közbe El, és annyira meglepődtem, hogy ki sem tudtam venni a hangjából, mit gondol.
- Nos… igen – majdhogynem nyögtem a választ, de legalább sikerült kipréselnem magamból a nagy meglepődésemben.
- Oké, akkor bocsánat, hogy megzavartalak titeket, de úgy éreztem, nem tudok várni és azonnal beszélnem kell veled.
- Megértem, de jobban örülnék neki, ha ezt holnapra halasztanánk, most tényleg nem jó – járkáltam idegesen fel-alá, miközben az órára pillantottam másodpercenként. Bárcsak kikapcsoltam volna előbb ezt a rohadt telefont!
- Biztos? Tudom, hogy nem igazán akarsz már velem kommunikálni, de kérlek.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok veled beszélni, csak most nem alkalmas, kérlek, hidd el, és sajnálom – nagyon el akartam köszönni, mert mikor Harryre pillantottam, majdnem megállt a szívem. Arcát kezeibe temette, ahogy a térdein könyökölt, és hol ebben a pozícióban volt, hol a hajába túrt olyan arckifejezéssel, ami igazán aggodalomra adott okot.
- Rendben, akkor majd szólj, ha alkalmas – törődött bele El, és le is tette.
- Harry, mi a baj, most már mondd el! – térdeltem le elé azonnal aggódva, amint elraktam mobilomat a zsebembe, és visszasiettem hozzá.
- Nem repülhetünk el – mondta ki, a szívem pedig ekkor állt meg.